Füzetek

1971-ben, a francia-svájci Sionban rendeztük meg az első Magyar Ökumenikus Találkozót a Pax Romana-ba tömörült katolikus testvéreinkkel együtt. Csak az 1972. évi konferenciánk helyszínén, az ausztriai Sankt Georgenben – amelyet Szabó Zoltán Szentgyörgyhelynek nevezett el – merült fel a gondolat, hogy éves konferenciáink anyagának javát füzetekbe foglalva adjuk ki. 1973-ban meg is jelent első két füzetünk: Nemzetiségi Kisebbség – Kisebbségi Egyház címmel, amelyek a találkozó két fő témájáról – az egyházak és a kisebbségek – tartott hat kiváló előadás szövegét tartalmazták. Az előadók Bárczay Gyula református lelkész, Sakrausky Oskar, Ausztria evangélikus püspöke, Vass György jezsuita teológus, Siklós István költő, Szépfalusi István evangélikus lelkész és Tóth János nemzetközi jogász voltak.

A következő három füzetünk közös címe: A jövő szolgálatában. Ez elé került az egyes témák megjelölése: Hit – tudomány (válogatás az 1973-91 ban, az ausztriai Walchsee-ben, a híres/hírhedt Kufstein közelében rendezett konferencia anyagából), Hit – művészet (az 1974-ben Leuenbergben, a protestantizmus szempontjából fontos helyen megtartott találkozó anyaga), végül Irodalom a jövő szolgálatában.

Hatodik füzetünk címe: Igehirdetés a holnap szolgálatában. Utóbbi két, 1976-ban megjelent füzetünk Szépfalusi István szerteágazó irodalmi-irodalompolitikai tevékenységéről, illetve igehirdetéseiről számol be.

A 7. és 8. számú füzetünkben "Megújulás útján" közös címmel található az Eppanban – ’69-es megalakulásunk helyszínén –, 1975-ben rendezett konferenciánk előadásainak java. A szerzők: Békés Gellért, a Benedekrend római akadémiáján az ökumené professzora, a magyar protestánsok őszinte barátja, a londoni Nádor György zsidó hittudós, Borbándi Gyula, a nyugati magyar irodalom történetírója, az oxfordi Robert Evans, az angol-magyar protestáns kapcsolatok tudósa és Zsindely Endre egyháztörténész.

A kilencedik füzet A gyanútlanok címmel Cs. Szabó Lászlónak a BBC-ben előadott, Jézus és a rómaiak korában játszódó öt hangjátékát és egy elbeszélését adja vissza prózában.

Tizedik, szintén 1976-ban megjelent füzetünk címe: "Csizma az asztalon". Zsindelyné Tüdős Klára – a magyar népi művészet kiváló alkotója, vezető egyházi személyiség – önéletrajzi írásait mutatja be. Ő volt az első Magyarországon élő szerzőnk.

Tizenegyedik füzetünk (1978) "Kerényi Károly és a humanizmus" címmel, a Svájci Magyar Irodalmi és Képzőművészeti Körnek Luganoban, 1977 késő őszén megrendezett konferenciájának előadásait közölte a Szabadegyetem kiadásában. A kötetet Szépfalusi István és Saáry Éva, a SMIKK elnöke szerkesztette. A rangos előadók méltán emelték ki Kerényi hatalmas tudásának számos aspektusát. Kerényi Károlyt a Szabadegyetem egyik „szellemi atyjának” tekintettük. Kerényi Magda, valamint Szabadegyetemünk részéről Cs. Szabó László és Hanák Tibor voltak a luganói találkozó előadói.

Az 1980-ban megjelent 12. füzetbe az 1978-ban, a vorarlbergi Damülsben, és az 1979-ben, az alsó-ausztriai Mönichkirchenben tartott előadások és művészi rendezvények javát sűrítettük össze "Csak tiszta forrásból" címmel. Magyarországi és erdélyi vendégelőadók szereplése, könyvbemutatók, zenei estek tették a találkozókat igen emlékezetessé. Ekkor lépett sorainkba a Pestről érkezett Frenkl Róbert sportorvos, evangélikus egyházi elöljáró, aki barátunkká lett és élete végéig egyik vezetőnk volt. Itt ünnepeltük a Herder-díj átvételéről hozzánk érkezett kiváló író-barátunkat, Sütő Andrást. Előadónk volt többek között Szőcs Géza, a jeles erdélyi költő, Andrásfalvy Bertalan etnográfus, pécsi múzeumigazgató, valamint Budapestről a neves író, Keresztúry Dezső. Utóbbi hangot adott a Magyarok Világszövetsége hazahívó propagandájának is, mely a hallgatók, köztük elnökünk, Szöllősy Árpád elhatárolódását váltotta ki.

A füzetektől a kötetekig

12. volt az utolsó füzetünk. Ezután megváltozott a könyvkiadási koncepciónk. Voltak ugyan Nyugaton is magyar írók, szerkesztőségek, kiadók, könyvkereskedések, de mivel a magyar könyveknek nem volt szakmai értelemben vett piaca, ezek csak úgy tudták fenntartani magukat, ha nem-magyar kiadványokkal is foglalkoztak. Átláthatatlan és szervezetlen volt a kereslet és a kínálat. Könyveinek kiadásaival ezt az űrt igyekezett betölteni a Szabadegyetem. A magyar kultúra „szabad piacán” nehéz feladatnak bizonyult a szellemiségünkkel egyező, vagy legalábbis annak nem ellentmondó, hosszabb lélegzetű munkákat találni, ezek folytonosságát biztosítani. A kötetek kiadása a konferenciáktól független lett. Ettől kezdve a Szabadegyetem működése már két, ugyanolyan jelentőséggel bíró tevékenységi kört látott el. A könyvkiadáshoz keresnünk kellett egy színvonalas magyar nyomdát Nyugat-Európában. Szerencsénkre 12. volt az utolsó füzetünk. Ezután megváltozott a könyvkiadási koncepciónk. Voltak ugyan Nyugaton is magyar írók, szerkesztőségek, kiadók, könyvkereskedések, de mivel a magyar könyveknek nem volt szakmai értelemben vett piaca, ezek csak úgy tudták fenntartani magukat, ha nem-magyar kiadványokkal is foglalkoztak. Átláthatatlan és szervezetlen volt a kereslet és a kínálat. Könyveinek kiadásaival ezt az űrt igyekezett betölteni a Szabadegyetem. A magyar kultúra „szabad piacán” nehéz feladatnak bizonyult a szellemiségünkkel egyező, vagy legalábbis annak nem ellentmondó, hosszabb lélegzetű munkákat találni, ezek folytonosságát biztosítani. A kötetek kiadása a konferenciáktól független lett. Ettől kezdve a Szabadegyetem működése már két, ugyanolyan jelentőséggel bíró tevékenységi kört látott el. A könyvkiadáshoz keresnünk kellett egy színvonalas magyar nyomdát Nyugat-Európában. Szerencsénkre Molnár József kitűnő müncheni nyomdája minden szempontból megfelelt elvárásainknak, ezért a Szabadegyetem szinte minden kiadványát az ő vállalatára bíztuk.

Csupán a nyomdai költségeket kellett állnunk, hiszen a Szabadegyetem munkatársai a könyvkiadással kapcsolatos minden tevékenységet önkéntes munkában végeztek: az anyagbeszerzést, a kiadásra javasolt művek elbírálását, az elfogadott kéziratok lektorálását, szerkesztését és a korrektúrázást is. A könyvkiadás egyik fontos kiegészítő munkája volt a nagy mennyiségben előállított mélynyomásos tájékoztató brosúrák elkészítése és terjesztése. E szórólapok informálnak azon kötetek tartalmáról, melyek már megjelentek, a nyomtatásra várókról, illetve a Szabadegyetem további könyvkiadási terveiről.

A Szabadegyetemnek ugyanakkor megfelelő bevételi forrásokat kellett teremtenie a nyugati magyar könyvpiac további, költségekkel járó feladatainak ellátásához. Az utazások, kéziratok szállítása, könyveink terjesztése, tárolása, kerülő utakon történő eljuttatása a vasfüggönyön túli híveinkhez mind-mind pénzbe kerültek, és a szerzők honoráriumát, a számos tiszteletpéldányt is postázni kellett. Mindehhez nem csekély anyagi háttérre volt szükség.

Az 1972-ben, Sankt Georgenben elfogadott Alapszabály szerint a Szabadegyetem fenntartója az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem Baráti Társasága. Azok a személyek nyertek tagságot, akik képesek voltak a Társaság tevékenységét erkölcsileg és anyagilag is támogatni, vagyis vállalni tudták a közgyűlés által megállapított évi tagdíj rendszeres befizetését. Ez a bevétel önmagában még nem fedezte a könyvkiadás anyagi szükségleteit. Ezért a marosvásárhelyi származású, 1956-ban Magyarországról Svájcba menekült Szöllősy Árpád elnökünk javaslatára 1977-ben az erdélyi Szépmíves Céh példájára létrehoztuk a Szabadegyetem Könyvbarátainak Körét. A Kör tagjai kötelezték magukat valamennyi megjelenő kötetünk megvásárlására a számukra megállapított kedvezményes áron. Ez biztosított a könyvek eladásából annyi bevételt, amely már megközelítőleg fedezte a kiadványok önköltségét. További bevételi forrást jelentettek a rendkívüli adományok és az egyes kötetek kiadását támogató szponzori felajánlások.

Könyvek

Cs. Szabó László: Két tükör közt. 1977

Az író e kötetben nyolc, eredetileg rádióban elhangzott beszélgetést közöl. Az első négyben Cs. Szabó László kérdez, aztán megfordítja a „tükröt”, és ő maga válaszol. Először Csak Jézus címmel Weöres Sándort kérdezi (1983) költői felfogásáról, azután két Pilinszky-interjú következik: az Aljosá-ban (1967) költői pályájáról és nehéz életútjáról kérdez „Csé” (Cs. Szabó), míg a Versünk a világban (1972) tárgya a magyar irodalom helyzete külföldön. A negyedik beszélgetés Illyés Gyula egyetlen londoni útján készült 1971-ben. Ebben mindkettejük életéről, a kortárs világirodalom helyzetéről, a régebbi magyar irodalomról, illetve annak jelenlegi helyzetéről egyaránt szó esik. Ezután megfordulnak a szerepek: először a stuttgarti Peéry Rezső a kérdező (Író a diaszpórában, 1966), majd rádiós szerkesztőtársa, Siklós István faggatja Csét a Római muzsika megjelenésekor – Ember és műfaj, 1970. Egy másik beszélgetés következik Peéryvel Cs. Szabónak az előkelő londoni belvárosban lévő új otthonáról (Műhely a Mewsben, 1972). Befejezésül írótársa, Kabdebó Tamás interjúját olvashatjuk, melynek apropója Csé 70. születésnapja (1976).

Vándor Györgyi: Pál levele az Európabeliekhez. 1977

Az Ausztriában élő írónő e gondolatokban gazdag írásában monológszerű önvallomást tesz, és egyben valamennyi embertársához intéz intelmeket arról, hogy miként alkalmazzuk példaként Pál apostol gondolatait és erkölcsét életünk igazabb viteléhez. A zsidó Vándor Györgyi a magyar irodalom kiváló ismerője, szerelmese. Szinte minden gondolatához odaillő Ady-verset fűz, de esszéjében egyéb számos költőtől is idéz: Balassitól és Bornemissza Pétertől. József Attilától stb. Életéről még többet tudunk meg, ha elolvassuk A rémület éjszakái (München, Aurora 1974) című önéletírását, melyben Auschwitzról, szociáldemokrata meggyőződéséről, koholt vádakon alapuló büntetőperéről és börtönbüntetéséről, majd meneküléséről is szó van.

Peéry Rezső: Malomkövek között. 1977

Az 1910-ben Pozsonyban született szerző tizennyolc írásának közös témája: találkozások a kortársakkal. Ezek a gyöngyszemek a kortársak bemutatásán túl Peéry életútjáról is vallanak, a Felvidék tájairól és városairól is szólnak. A szerző pátriájában cserkészvezető, majd tanár és publicista, részt vesz a magyar kisebbség Sarlós mozgalmában. A magyarok tömeges kitelepítése során Sopronba kerül, itt gimnáziumi tanár és igazgató, 1956- ban menekülni kényszerül ezért Stuttgartban éli le utolsó éveit. Kortársaival való találkozásainak mindegyike Peéry imponáló ábrázolóképességéről és történelmi ismereteiről tanúskodik. A sok, jól sikerült portré közül kiemelkedik az Esterházy Jánossal készült, melyben hangsúlyt kap az alany emberi és politikai szerepe iránti elismerése és tisztelete. Az arisztokrata származásúból kommunista miniszterré lett, majd kivégzett Clementis, Tildy Zoltán volt államelnök, a Párizsban élt Gara László, a magyar irodalom és kultúra népszerűsítője, a népe igazságáért csatázó és stószi ’várában’ kitartó Fábry Zoltán, továbbá Veres Péter jellemzése érdemel még különös figyelmet. Íme a szerző véleménye Veres Péterről: „Az álmok szertefoszlottak, a hatalmi szereplés végül is nem tudta megakadályozni… osztályának súlyos, rettenetes megpróbáltatásait. Az író Veres Péter átmentette magát e korszakon, ami felett most részben maga is ítélkezni kénytelen.” Peéry kötetét elhunyt barátjának, a szintén kitelepített Szalatnai Rezsőnek ajánlja, és két írással tiszteleg a hetvenéves Márai Sándor előtt. A szerző utolsó gondolataival a Szlovákiában ezerszámra elsüllyesztett, értékesebbnél értékesebb magyar könyveket siratja.

Konrád György – Szelényi Iván: Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz. 1978

Habent sua fata libelli (A könyveknek is megvan a maguk sorsa). Ez a mondás nem csak erre a kötetre, hanem a szerzők sorsára is igaz. Kiváló társadalomkutatókként Konrád és Szelényi előzőleg már több ízben is együtt dolgoztak. Íme a kutatás hipotézise: Kelet-Európában semmiképpen nem a proletariátus, hanem egy-egy értelmiségiekből álló diktatórikus élcsapat a uralkodik. A szakszerűen megírt mű végigvezet az utóbbi néhány évszázad társadalom- és gazdaságtörténetén, de nem könnyű olvasmány, mert érződnek benne a marxista gondolkodás nyomai, még ha antimarxista eszmék szolgálatában is állnak. Ilyen a műnek az osztályelmélet dominanciájára alapozott struktúrája, az osztály fogalmát variáló gondolata is: van központi uralkodó osztály (a párt), van munkásosztály, és vannak az értelmiségi osztállyá válásnak is (pozitív és negatív) fejlődési szakaszai. A kötet vége felé a szerzők megkülönböztetnek és igen plasztikusan ábrázolnak egy sztálini és egy posztsztálini (a kutatás ideje) szakaszt, és ezekben az értelmiség egyes csoportjainak fel-, illetve lefelé vezető útjait. A harmadik szakasz lenne az értelmiség osztályuralmának a párt eddigi uralmát leváltó érája. Ez a mű igen magas szintű, elvontan elméleti írás. A munka vége felé hiányolni lehet, hogy Konrád és Szelényi egyetlen konkrét, beazonosítható példát sem mutat be, bár érződik, hogy a háttérben igen sok személyes esetet ismernek. Ha óvatosság vezette őket, úgy ez hiábavaló volt: igyekeztek kéziratukat elrejteni, kellő időben lemásoltatni, mégis eltávolították őket állásaikból, sőt, vizsgálati fogságba kerültek, és Szelényit ki is utasították az országból. E kötet – akkori cenzorai által – súlyos bélyeget nyomott mindkettejük életére.

Tóth János: Az emberi méltóság forradalma. Gondolatok az emberi jogok társadalmi szerepéről. 1978

Tóth János nemzetközi jogász, a genfi egyetem tanára, a Szabadegyetem egyik alapítója és első elnöke volt. Három hullámot különböztet meg az emberi jogok fejlődésében. E forradalminak nevezett társadalmi mozgalom útjának ábrázolása során következetesen összekapcsolja a jog- és a társadalomfejlődés útját. Az első, kétszáz éves hullám a szabadságjogok kivívására összpontosított: az amerikai Függetlenségi Nyilatkozatot követte a nagy francia forradalomban kivívott Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozata. De hiányzott az emberek szociális jogainak meghirdetése. Az ezekért a jogokért vívott társadalmi küzdelem jelentette a második hullámot. Ide tartoznak a 20. század elején az emberek megélhetéséért kiharcolt jogok. A szerző az általa harmadiknak, az emberi méltóság forradalmának nevezett hullám előjeleit a nemzetközi jog fejlődésének vizsgálatával egybekötve ábrázolja. E harmadik hullámhoz kell hogy tartozzanak olyan jogok, mint a lelkiismereti- és vallásszabadság, kisebbségek és disszidensek jogai, valamint a béke. A tanulmány igen elegáns, objektív és egyben olvasmányos stílusban íródott (bő jegyzetanyaga is van), emellett fel-felvillan a szerzőnek az emberiség jövendő útját illető derűlátása. További előnye a kötetnek, hogy függelékként közli a témára vonatkozó alapvető nemzetközi okiratokat. Ezek: Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata, A gazdasági, szociális és kulturális jogok nemzetközi egyezségokmánya, A polgári és politikai jogok nemzetközi egyezségokmánya és A menekültek helyzetére vonatkozó 1951. évi egyezmény.

Hanák Tibor: Az elmaradt reneszánsz. 1979

Hanák Tibor a címmel a Bécsben élő nemzetközi rangú filozófus és filozófiatörténésznek, Lukács Györgynek arra az 1956 táján többször elhangzott kijelentésére utal, hogy „küszöbön áll a magyarországi marxizmus reneszánsza”. Néhány éven belül azonban nyilvánvalóvá vált, hogy ebből a feltevésből semmi sem lett, a marxizmus visszatért a járt utakra. Hanák nagyszabású írásában a Lukácsi-ígérethez vezető utat és a reneszánsz meghiúsulásának okait-módját vizsgálja. Munkája a magyar filozófia történetébe ágyazott roppant tényanyagra támaszkodik, ugyanakkor a bonyolult matériát élvezetes, olvasmányos stílusban tárja elénk. A magyar marxizmus higgadt boncolása azzal kezdődik, hogy az első főrészt, a történelmi áttekintést az 1945 előtti – nem marxista – magyar filozófiai élet ismertetésével kezdi, és itt századokra visszamenő kezdeményezéseket is bemutat. Majd nemzetközileg is ismert tudós szerzőkre hívja fel a figyelmet (Pauler Ákos, Böhm Károly, Brandenstein Béla). Hanák ezután a 20. század eleji marxista filozófia magyarországi kibontakozását ismerteti. Következik a Tanácsköztársaság alatti, majd a két világháború közötti marxista filozófia. Itt az emigrációt említi, jelesül Lukács Györgyöt, a Geschichte und Klassenbewusstsein (Történelem és osztályöntudat) című munkájával (1923). A mű történelmi részében Hanák ezután a Magyarországon berendezkedett szovjetorosz rendszer égisze alatti marxista filozófia tekervényes útját mutatja be, itt is az általános és a kultúrtörténet távlatából szemlélve. A kor történetét ismerők könnyen felfedezhetik filozófia és (párt)politika szoros összefüggéseit. Az 1945 utáni időszak hét fejezetre oszlik: 1945-48 (A világnézeti harcok évei), 1948-53 (Az elnémult filozófia), 1953-56 (Az enyhülés a filozófiában), 1956 (Filozófia és forradalom), 1957-62 (Harc a revizionizmus ellen), 1962-68 (Irányzatok kialakulása), végül 1968 után (A meggátolt reneszánsz). A kötet második részében Hanák további kétszáz oldalon a dialektikus, majd a történelmi materializmus magyarországi rendszerét mutatja be. Akárcsak az első részben, a higgadt, tárgyilagos elemzést mindenütt forrásokkal támasztja alá, és ott, ahol szükségesnek tartja, kellő bírálattal kapcsolja össze. Fontos, hogy műve végén Hanák az utódállamok magyar filozófiájának a képviselőivel is foglalkozik. Ez a több mint négyszáz oldalas mű a magyarországi szovjet rendszer bukása után is jelentős, igen értékes dokumentuma és elemzése egy évszázad magyar kultúrájának, és bizonyítja azt, hogy volt idő, amikor az országhatárokon kívül – sőt csak ott – lehetett ilyen jellegű műveket írni.

Domahidy András: Árnyak és asszonyok. 1979

Domahidy András műve a Szabadegyetem kiadásában megjelent első regény. A szerző a regény publikálásának idejében Ausztráliában, Perthben élt. 1969-től kezdve Rómában egy regénye, majd az Új Látóhatár c. müncheni folyóiratban és a párizsi Irodalmi Újságban számos elbeszélése jelent meg. Ebben a regényben Domahidy életútjának főbb vonulatait lehet felismerni: erdélyi, majd magyarországi életét követik utazásai a világban, majd a letelepedés Ausztráliában. A főhős, János, mindezt az ausztráliai jelenben éli meg, hogy azonban lépten-nyomon elbeszélésébe néha rendkívül váratlanul múltbeli epizódokat és érzelmeket fűzzön bele, vagy pedig a jövendőt mintegy jelenként fürkéssze. Igazi formabontó munka ez, mert cselekménynek, térnek és időnek a drámákat jellemző hármas egységét a szerző az ellentétébe fordítja. A legjobb példa erre, hogy a regény mindhárom része egy-egy női hős nevének jegyében íródott ugyan – ezek Sophie, Inke és Christine –, de ebből a hármasságból idő- vagy térbeli sorrendiség nem következik. János mindhárom asszonyt forrón szereti, de ők nála másként, mint árnyak, csupán az utolsó oldalakon lépnek fel. A Jánost mindenkor követő hitvese, a tragikusan elhunyt magyar Inke, mindig mögötte áll. A regény néha igen nehezen követhető megtöréseinek számos előnye van. Ezek közé tartoznak a be-beiktatott festői és élethű ausztráliai, illetve magyar tájleírások, a 19. és 20. századbeli vidéki és falusi magyar élet, és vele egy sereg zsánerfigura ábrázolása. Egy, az egész vidéket megmozgató táncos mulatság leírása kiemelkedő a sok ilyen röv id életkép közül.

Janics Kálmán: A hontalanság évei. Illyés Gyula előszavával. 1979

Illyés Gyula átfogó előszavában bemutatja a magyarság, különösen a felvidékiek nehéz sorsát, ugyanakkor jószomszédi megbékélésre is buzdít. Janics Kálmán – jolsvai orvos és szociológus – a szlovákiai magyaroknak a második világháború utáni keserves sorsát írja le és elemzi a mindvégig tárgyilagos munkában. A háborús évek szlovák államát a cseh-, a magyar- és a zsidóellenesség jellemezte. Ezalatt a csehszlovák emigráció Benes irányítása alá került és fokozatosan radikális terveket szőtt a háború utánra: a németek teljes kitelepítésére, a magyarok többségének áttelepítésére, s a szovjethű orientációra az angolbarátság helyett. Szlovákiában ugyanakkor nőtt a magyarellenesség, a magyarokat – igaztalanul – felelőssé tették az 1943-as, a szlovákoknak saját pozsonyi kormányuk elleni, meghiúsult felkelés miatt is. A béke éve – e fejezetcím nyilván ironikus, mert kitört a teljes békétlenség időszaka. Míg a magyarok a demokráciát és sorsuk jobbra fordulását várták, a győztesek gyűlölete fokozódott. Megjelent a hírhedett kassai kormányprogram. Sorra jöttek létre a magyarellenes rendelkezések, az országnak a magyaroktól való teljes megtisztítását követelték. Napirendre került az állampolgárságtól való megfosztás és a vagyonelkobzás is. Megszüntették az egész magyar iskolarendszert, 1950-ig egyetlen gyermek sem tanulhatott magyar nyelven. A kizáró rendelkezések még a náciellenes magyar kommunistákra, szociáldemokratákra is vonatkoztak. Az iparosság üldözése miatt egyes vidékeken megbénult a gazdálkodás, a közlekedés. A potsdami konferencia és a magyar kormánynak a helyzetet enyhíteni szándékozó erőfeszítései alig segítettek. Kölcsönös vádaskodásokkal dúlt a csehszlovák-magyar sajtóháború is. A magyar ügyet ugyan több magyar kommunista vezető is védte, ám szovjet elvtársaik a csehszlovákokat támogatták. 1946 februárjában életbe lépett az ún. lakosságcsere-egyezmény, de a vártnál sokkal kisebb volt a Magyarországról Szlovákiába települők létszáma, mint az áttelepülésre kényszerített felvidéki magyaroké. De még az egyezmény szerint jogosan visszamaradottakra is változatlan politikai és gazdasági nyomás nehezedett, és erőteljesen folyt az úgynevezett reszlovákizáció. Janics részletesen beszámol a lakosságcsere utáni szlovákiai állapotokról. A második világháborút követően minden háborút viselt országban bevezették a népbíráskodást, de ez Csehszlovákiában a magyarok elnyomásának különösen agresszív módjához vezetett. 1948-ban a népi demokráciák kifejlődésével a magyarok számára is kezdett a helyzet megváltozni. A csehszlovák polgári pártok még halódásukban is folytatták a magyarüldözést, és nehezményezték, hogy Jugoszláviában és Romániában más a bánásmód a magyarokkal. A csehszlovákiai magyarok jogfosztása 1948 őszén annyiban csillapodott, hogy visszakapták állampolgársági jogaikat, de egyéb jogfosztottságukat nem orvosolták. Janics kimutatja, hogy néhány enyhítő intézkedés ellenére 1937 óta 265 ezer magyarnak nyoma veszett. Bár a jogfosztásokat lassan felszámolták, Janics zárszava mégis ez: „a mítosz tovább él.”

Ember és város. 1980

E kötetünk több szempontból is rendhagyó, több munkatárs közreműködésével jött létre. Anyaga a Szabadegyetem 1977. évi, Siedelsbrunnban (NSZK) tartott konferenciájának témáján alapul: A város és az urbanizáció. A téma feldolgozása a konferencia anyagának kibővítéséhez, nemzetközi együttműködéshez vezetett. Ebben jelentős része volt a Szabadegyetem egyik barátjának és előadójának, a nemzetközileg elismert és e kötet létrejöttében oroszlánrészt vállaló Pátkai Ervin párizsi szobrászművésznek, valamint a könyvben szereplő kollégáinak. Így jött létre ez az elegáns kivitelű, terjedelmes, albumszerű mélynyomásos munka. A kötet nagyszerűségéhez az is hozzájárul, hogy egymást váltják benne a kiválóan reprodukált rajzok, fényképek és az igen sokszínű írások. Hadd említsünk meg az utóbbiak szerzői közül néhány nevet: Bárczay Gyula (Therwil, Svájc), Cs. Szabó László és Határ Győző (London), Sabine Fachard (Párizs), Kovács Andor (Bázel), Parancs János (Budapest), Szelényi Iván (Adelaide, Ausztrália), Szente Imre (Jyväskylä, Finnország), míg Thinsz Géza (Stockholm) a témát variáló verseivel gazdagította a kötetet.

Szépfalusi István: Lássátok, halljátok egymást! 1980

E több mint négyszáz oldalas munka mindenekelőtt szerzője hallatlan munkabírását dicséri. Szépfalusi István az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem egyik alapítója és évekig tevékeny tagja, titkára, a bécsi Bornemissza Péter Társaság elnöke és a bécsi magyar evangélikus gyülekezet lelkésze volt. Emellett végzett egy egész Ausztriára kiterjedő szociográfiai vizsgálatot, erre utal a kötet alcíme: Mai magyarok Ausztriában. A cím pedig Csoóri Sándornak a szerző vendégkönyvébe írott sorait idézi: „Látnunk kell egymást, hogy láthatók legyünk, hallanunk kell egymást, hogy hallhatók…”. Szépfalusi a vizsgálat során 122 helységben 934 családot keresett fel, és 709 családban 1709 személlyel készített interjút. A szerző a gazdag múltra visszatekintő magyar irodalmi és tudományos szociográfiát jelentősen bővítette azáltal, hogy első ízben vizsgálta és ábrázolta egy, a tömbmagyarság területén kívül, és azonkívül egymástól is elszigetelt, általában kisebb csoportokban élő ausztriai magyar népesség életét. Szépfalusi a szociográfia, a szociológia és a statisztika módszereit alkalmazza, sőt életrajzelemzést is végez: hogyan, milyen utat jártak be a megkérdezettek, amíg végül eljutottak Ausztriába. A szerző érdeklődésének középpontjában a megkérdezetteknek a magyarságukhoz való viszonylásuk áll. Hol tart a magyarság megőrzésének és továbbvitelének ügye, a nyelvhasználat, a gyermekek nyelvtanulásának, a vegyes házasságoknak a dolga? De fontos a valláshoz való viszonyuk is, és erre nézve örvendetes annak pozitív szerepe. Szépfalusi István jelentős munkája nemcsak Nyugaton, hanem keletebbre is elismerésben részesült. Illyés Gyula levélben méltatta, de hosszabb cikket szánt neki a budapesti Magyar Nemzet és az erdélyi Hétben Gáll Ernő. Szépfalusi István osztrák állampolgár édesanyja révén, az 1955-ös osztrák államszerződés keretében családjával legálisan távozott Magyarországról.

Nyugati magyar költők antológiája. 1980

A Szabadegyetem – kiadványai sikere nyomán – elérkezettnek látta az időt arra, hogy a lehető legszélesebb távlatokban felmérje és terjessze a nyugati magyar kultúrát. Ennek a tervnek az első eredménye volt a nyugati összmagyarság lírájának gyűjteménye, melynek válogatását és szerkesztését Kemenes Géfin László, a kanadai Montreal egyetemének irodalomtanára vállalta. Nagy mennyiségű anyagból kellett a kötetbe bekerülő költeményeket kiválogatnia. Kemenes szerkesztői előszavában megállapítja, hogy válogatása során megfigyelte a nyugati magyar költészet egyféle, a hazaitól elütő „közös” voltát. Ennek a közösnek a mibenlétét a szerkesztő a következőkben látja: sok a nyelvi-formai újító, még a hagyományos versépítők is gyakran eredetiséggel alakítják a nyelvet. Az emigrációban, nem magyar közegben élők sokkal tudatosabban kezelik a nyelvet: „a költő idekint nem mint a napi kommunikáció eszközét figyeli azt, hanem mint művészeti médiumot. Magyarországról gyakran hallani, hogy mi »kívül vagyunk«. – Ugyan min?” – kérdi Kemenes Géfin. Erről lehetne vitatkozni, arról viszont nem, hogy mi szabadok, autonómok vagyunk. Széchenyit idézi, aki szerint az igazság, a gondolatok legszabadabb közlése szükségeltetik. A szerkesztő szerint a nyugati magyar emigráció azt igazolja, hogy „extra Hungariam igenis van vita”. – A közel négyszáz oldalas kötet ugyanezt mutatja: van magyar élet Magyarországon kívül is. Tartalma pedig ékesen bizonyítja: a huszadik század nyugati magyar irodalma értékesnél értékesebb költői műveket hozott létre, és ennek bemutatása Kemenes Géfin László nagy érdeme. A szerkesztő harminchárom szerző versét tartotta érdemesnek az antológiába való felvételre. A harminchárom szerzőt – életük korát tekintve – átlag ötven év választja el egymástól. Szélpál Árpád ugyanis 1897-ben, Bebek János pedig 1948-ban született. A kötet végén életrajzi adatok részletes jegyzéke található. A harminchárom szerző nevének közlésére nincs módunk, de nevezzük meg közülük legalább azokat, akik e kötetben való szereplésükön túl kiemelkedőek a nyugati magyar kultúrában, nem csak a költészet terén: Cs. Szabó László, Faludy György, Határ Győző, Tűz Tamás, Csiky Ágnes Mária, Tollas Tibor, Monoszlóy Dezső, Lőkkös Antal, Saáry Éva, Sulyok Vince, András Sándor, Gömöri György, Thinsz Géza, Makkai Ádám és természetesen Kemenes Géfin László.

Lehoczky Gergely: Káprázat és ábránd. 1981

A szerző több tekintetben is rendhagyó életet élt (1930 Budapest–1979 Párizs). Iskolái is rendhagyó mintát követtek: budapesti gimnáziumi kezdés után Ausztriában tanult tovább, folytatta a gimnáziumot az akkor még francia Saar-vidéken, és kitüntetéssel érettségizett Strasbourgban. Végül rövid ideig a Sorbonne-on tanult. Párizsban élt, nem volt ’56-os, de ’56-os menekült magyar barátok és ismerősök között forgott. Dolgozott a reklámszakmában, hirdetési ügyekkel is foglalkozott, németül és franciául is írt, de a magyar szépirodalomhoz húzott inkább. Rendhagyó volt abban is, hogy igen értékes, de rövidebb írásai voltak. Ezeket külhoni magyar folyóiratok és rádióállomások közölték. Egy regényt is tervezgetett, de végül ennek anyaga is elbeszélések formájában jelent meg. Jelen posztumusz munka anyagát barátja, Csokits János – akinek nevét kívánsága szerint a kötet nem említi – válogatta össze. A kötet két fő részből – elbeszélésekből és tárcákból – áll, a humoros, néha fantasztikus írások egyformán szórakoztatóak és érdekesek.

Hanák Tibor: Az elfelejtett reneszánsz. 1981

Bár Hanák előzőleg tárgyalt már kötetében a „reneszánsz” elmaradásáról, azaz a marxista filozófia Lukács és tanítványai által megjósolt megújulás meghiúsulásáról, és e törekvés hiábavalóságáról volt szó, e munkájában az elmúlt század első felének nem-marxista történetét ismerteti. Megállapítja, hogy egy igen termékeny időszakról van szó, amelyet azonban ellepett a hivatalos marxista filozófia, azaz a reneszánsz elmaradt. A nem csak filozófus, hanem filozófiatörténész szerző ebben is, akárcsak megelőző művében is, a bölcselet tudományát egy sor határos tudománnyal való összefüggésében ábrázolja – lélektan, pszichoanalízis, logika, társadalombölcselet stb. –, és ezáltal kultúrtörténésszé is válik. Ez a távlatgazdagság a filozófiára általában, a magyar filozófiai gondolkodás fejlődésére pedig különösen áll. A 20. század első fele Hanák szerint három részre oszlik: 1920-ig, 1920-1945 és az 1945 utáni időszakra. Hanák azt kérdezi: lesz-e negyedik szakasza a nemmarxista filozófiának? Ezen általános jellemzés után következik további három rész: nyolc irányzat a materializmustól a protestáns gondolkodókon át (itt sokak közül említsük meg Ravasz, Tavaszy, Makkai és Raffai nevét) az egzisztencializmusig (Hamvas), – rendszerek és összefoglalások; végül a diszciplínák: melyeket Hanák hat részre oszt, de még ezek némelyikét is további alegységekre bont. Egy ilyen sűrített Hanák-ismertetésben nekünk, mint kívülállóknak, nincs jogunk, sem módunk a kérdésére válaszolni: lesz-e negyedik szakasza a nem-marxista magyar filozófiának?

Bibó István Összegyűjtött munkái – 1. 1981

A nagy magyar politikai gondolkodó, az 1956-os Nagy Imrekormány államminisztere, Bibó István 1949-ig széleskörű, nagy jelentőségű A nagy magyar politikai gondolkodó, az 1956-os Nagy Imrekormány államminisztere, Bibó István 1949-ig széleskörű, nagy jelentőségű publikációs tevékenységet folytatott. A kommunista rendszerben előbb némaságra ítélt, az ’56-os forradalom leverése után börtönbe vetett Bibó 1963-ban történt szabadulásától kezdve 1979-ben bekövetkezett haláláig számos további tanulmányon dolgozott, amelyek Magyarországon nem jelenhettek meg. Összegyűjtött munkáinak megjelentetését Kenedi János kezdeményezte, aki a Londonban élő Szabó Zoltán javaslatára az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetemnek ajánlotta fel a Bibó-életmű publikálását. Bibó István erre személyesen adott felhatalmazást Tóth Jánosnak, a Szabadegyetem első elnökének 1978-ban, budai találkozásuk alkalmával. A terjedelmes kézirat-gyűjtemény Nyugatra való „konspiratív és kalandos” kijuttatásáról huszonöt évvel később szemléletes leírásban számol be a szerző fia, (ifj.) Bibó István. Tóth János, aki a négy kötetet kitevő, rendkívül gazdag anyagot gondozta és annak publikálását előkészítette, a negyedik kötet megjelenése előtt tragikus hirtelenséggel elhunyt. Sajtó alá rendezte (mind a négy kötetet) Kemény István (Párizs) és Sárközi Mátyás (London). Az első kötethez Szöllősy Árpád írt előszót, Szabó Zoltán pedig Bibó életútjára, személyiségére és munkásságára egyaránt kiterjedő bevezetőt állított össze. Ebben egy korábbi – szintén remek – Bibó-tanulmányára támaszkodik (Harmadik út, London, 1960). Szabó korábbi tanulmányán túlmenve, Bibó utolsó éveiről is beszámol, a Statisztikai Hivatalban kapott kis állásáról éppúgy, mint a csak elképzelés szintjén maradt terveiről. Az e kötetben közölt hét, igen jelentős Bibó-tanulmány a szerző életében még megjelenhetett korai írás. Közülük kettőnek a magyar politika a témája: A magyar demokrácia válsága és A koalíció egyensúlya… Különösen az elsővel gyűlt meg a baja nemcsak Bibónak, hanem a Valóság c. folyóirat akkori szerkesztőjének, Szabó Zoltánnak is, aki csak bátorságának és szívósságának köszönhetően tudta az írás megjelenését kiharcolni Révai József kommunista pártideológus dühével szemben. A többi öt tanulmány a magyar és az európai történelemmel foglalkozik, melyek Bibó széles látókörét és nagy tudását bizonyítják. Álljon itt legalább ízelítőként a címük: A német hisztéria okai és története, A békeszerződés és a magyar demokrácia, A kelet-európai kisállamok nyomorúsága, A Márciusi Front tíz esztendeje és Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem. A kötetet zárja a Valóságban megjelent cikk vitájáról készült feljegyzés, valamint részletek Bibó István tervezett munkáiról.

Bibó István Összegyűjtött munkái – 2. 1982

Az Összegyűjtött munkák második kötetének írásai három részre oszlanak: a magyar társadalomfejlődés, a zsidókérdés, és Bibó politika- és jogtudományi, valamint szociológiai tanulmányai. Az első rész hat különböző témájú írást foglal magába, és ez a különbözőség is jelzi Bibó sokoldalú tájékozottságát. Az első írás Erdei Ferencnek a parasztsággal kapcsolatos munkásságát elemzi 1940-ben – pozitívan, azaz még jóval politikai okokból megromlott viszonyuk ideje előtt. Az elitszociológiai tanulmány kidolgozza az elitek nemzetközi funkciójának fontosságát, de gyengéit is. Az 1945 által meghozott társadalomfejlődési eredmények méltatása mellett sajnálatát fejezi ki, hogy ezen eredményeket nem mi magunk értük el. Értelmiség és szakszerűség című írásában egyrészt pozitív képet rajzol a magyar értelmiség eddigi történetéről, másrészt vázolja azokat a teendőket, amelyek a szakszerűség biztosításához szükségesek. A magyarságtudománynak Bibó szerint az a központi feladata, hogy foglalkozzék a magyar kultúrállapot válságával és a paraszti népkultúra megőrzésével. A továbbiakban Bibó állást foglal Németh László javára, a közte és Szekfű Gyula közötti vitában. A kötet következő részének főcíme: Zsidókérdés és antiszemitizmus (1948-1949). Tartalmazza a Zsidókérdés Magyarországon 1944 után című tanulmányt – mely külön kötetet érdemelt volna –, és az ehhez egy évvel később hozzáfűzött kiegészítést. E zaklatott időszakban Bibó nagyívű tanulmánya – alaposságával, óriási tudásával, higgadt és bölcs judíciumával, a magyar vétkek kíméletlen feltárásával – feltehetőleg némi elégtétel volt a zsidóság számára, és talán hozzájárult sebeinek enyhítéséhez. Hadd álljon itt a tanulmány jelentőségét érzékeltető néhány kulcsfogalma: zsidótörvények és zsidóüldözések, egyházak és közigazgatás, erkölcsi csőd és felelősségvállalás, régi és új antiszemitizmus, középkori keresztény társadalom, zsidóellenes előítélet és tapasztalat, zsidó antiszemitizmus és öntudat, asszimiláció, a zsidóüldözések számonkérésének problémái, a zsidóság és a hatalom problémái 1944 után, a megoldás útjai. A tanulmány harmadik része a következő témákat tárgyalja: Az etika és büntetőjog egymáshoz való viszonya – A közigazgatás elvei és gyakorlata: Bibó két, ellentmondásokat magába rejtő elvet állít egymással szembe, a közigazgatás jogszerűségét és eredményességét. Gondolatmenete a kereszténységnél veszi kezdetét, a modern korban inkább az eredményesség jelentőségét hangsúlyozza. Az államhatalmak elválasztásáról szóló történelmi jellegű dolgozata Arisztotelész ma is korszerű gondolatai után végigpásztázza a nyugati világ történelmét, visszakanyarodva Arisztotelészhez. Következik a reformáció, az angol forradalom szerepe, Locke, Montesquieu. A hatalmak elválasztásának elve és gyakorlata ugyan teret hódít, de ellenállásba, sőt tagadásba ütközik: Rousseau népszuverenitás elve, a francia forradalom Konventje a maga mindenhatóságával és a marxizmus elvei, meg a szocialista államok gyakorlata. Ezen utóbbi három tanulmányból az első kettő megjelenhetett 1938-ban, illetve 1944-ben, az államhatalmak elválasztásáról szóló harmadik (1947) pedig nem. E második kötet utolsó, 1971–72-ben kelt írása magnószalagon maradt fenn, Bibó több tervezett tanulmányának anyagát képezte. Bővebb kidolgozására Bibó halála miatt nem kerülhetett sor. Az alábbi rövid áttekintés elég lesz Bibó fő gondolatmenetének megértéséhez, minthogy ez csak halála után és be nem fejezett állapotban, 1982-ben került az olvasóhoz. A munka a történelem fejlődésének több évezredes vonulatát látszik Bibó kritikus, távlati nézőpontjából ábrázolni, ezt támasztja alá a szerző által hátrahagyott cím: Az európai társadalomfejlődés értelme. Az alcím történetfilozófiai és politikai vázlat két jelzőjével Bibó személyes munkásságára utal, míg a „vázlat” nyilvánvalóvá teszi, hogy Bibó eddigi munkáját – úgy, ahogyan az a hagyatékban volt – még nem tartotta véglegesnek. Erre való tekintettel nekünk sem szabad többre vállalkozni, mint e vázlatból néhány, Bibó számára feltehetően központi fogalomra és gondolatra felhívni a figyelmet úgy, hogy nem kíséreljük meg egy vázlatból egy egész mű értelmét kihámozni. Bibó szerint az emberiség közösségi fejlődése mindig valamilyen probléma megállapításával és orvoslásának szándékával kezdődik. Csak az embernek van haláltudata és csak az ember ismeri a félelmet – részben emiatt, részben meg amiatt, hogy tud a másik emberről és a másiktól való félelme vezeti őt a hatalomhoz és a kényszerhez, meg az erőszakhoz. Itt kezdődik Bibónál a fejlődés kollektív szintjének perspektívája. Félelemmentes és nyugodt élet két kultúrkörben vált lehetségessé: a görög-rómaiban és a kínaiban. Az előbbiből hanyatlása során vált ki a kereszténység, és ezzel Bibó sokat és igen pozitívan foglalkozik. Papság és hűbériség, reakció és forradalmiság. Bibó visszatér a „szeretet lefegyverző gesztusára”. Háború, forradalom vagy béke: A mű gondolatgazdagsága és ugyanakkor vázlatos volta miatt csak sejteni lehet, hogy egy bibói társadalomfejlődés kívánatos, remélt értelme: a szeretet és szelídség győzelme a kényszer, erőszak és háború felett. Még ha Bibó István 1989 előtt történetesen be is fejezte volna művét, fejlődéselmélete a történelmi materializmus hivatalos fejlődéselméletével szemben nem nyert volna teret.

Bibó István Összegyűjtött munkái – 3. 1983

E kötet tanulmányai három témával foglalkoznak: a magyar közigazgatás, a népi mozgalom és a parasztpárt, valamint az 1956-os forradalom. Az első körben Bibó a nála szokásos alapossággal tárgyalja közigazgatásunk és a hivatalnokság történetét, a polgárosodást és a szükséges reform feladatait és esélyeit. A második csoportban két levél a Nemzeti Parasztpárttal, illetve a magyar parasztsággal foglalkozik. A negyven oldalas, tanulmánynak is beillő Levél Borbándi Gyulához Borbándinak 1976-ban Mainz-Münchenben megjelent, Bibó által igen dicsért Der Ungarische Populismus (A magyar népi mozgalom, Budapest 1989) című könyvéről foglal állást. Az e tárgyat alaposan és kritikusan ismertető Bibó végigmegy a 20. század népi mozgalmának teljes történetén: népiek és urbánusok, Szekfű Gyula, Kovács Imre, Szárszó. A németek és a felvidéki magyarok kitelepítésével is foglalkozik, befejezésként érinti a népi mozgalom viszonyát 1956-hoz.
Fontosságuk miatt külön foglalkozunk Bibónak 1956-ra és az azt követő időszakra vonatkozó írásaival. A Fogalmazványt Bibó 1956. október 27–29. között vetette papírra. A forradalom iránymutatásának szánta a sztálinizmus bírálatát, de nem készült el vele teljesen. A Nyilatkozatot az egyetlen helyén maradt miniszterként, a parlamentben írta november 4-én. Egyetlen konkrét intézkedése: Nyugaton tartózkodó államminisztertársnőjét, Kéthly Annát bízta meg a kormány képviseletével. A november 6-án készült Tervezet a magyar kérdés kompromisszumos megoldására már többoldalas racionális állásfoglalás, melyben a „kompromisszum” már utal Bibó társadalomfilozófiájára. Magyarország helyzete és a világhelyzetben helyzetünket a világ botrányának nevezi, de igen józanul folytatja, és a világ kettéosztottsága ellen a „harmadik utat” ajánlja (1957). A Magyar Demokratikus Függetlenségi Mozgalom kibontakozási javaslata a demokratikus pártok és – Bibóval együtt – jeles személyiségek 1956 novemberi részletes tervezete volt.
Végül megemlítendő, hogy Bibó István l969 és 1979 között több levelet írt az 1963-as amnesztia ellenére börtönben hagyott ’56-os foglyok ügyében. Ilyen levél ment franciául Jean-Paul Sartre-hoz, valamint két ízben Kádár Jánoshoz. A kötetet zárja Az 1956 utáni helyzetről című, 1976 és 1979 között íródott, közel harmincoldalas munkája, mely Bibó István 1963. március 27-én történt szabadulásától kezdve, személyes életvitelének alakulását, tudományos elgondolásainak vázolását tartalmazza.

Bibó István Összegyűjtött munkái - 4. 1984

Ez Bibó István oeuvre-jének negyedik, záró kötete. Mind tárgyát, mind terjedelmét tekintve különböző írásokat tartalmaz. Az első, A nemzetközi államközösség bénultsága nemzetközi viták megoldásában, egy több mint kétszáz oldalas tanulmány, mely 1972 és 1976 között íródott, és már csak gondolatgazdagsága miatt is önálló kötetet érdemelt. Diszkréten sikerült kijuttatni Angliába, ahol The Paralysis of International Institutions and the Remedies címmel jelentős önálló kötetként látott napvilágot 1976-ban, Londonban. Bibó itt jogászi, jogfilozófiai és politikatudományi felkészültségét nemzetközi jogászi tudásával egészíti ki – a háttérben a szovjet rendszerbeli és 1956-os személyes tapasztalataival. Megállapítja a nemzetközi államközösség vitamegoldó képességének – nagyhatalmi egyetértés és politikai döntőbíráskodás – bénultságát s elemzi ennek okait. Orvoslásukra javaslatokat is tesz. Egy másik, viszonylag rövid írást, tanulmányára vonatkozó példának is tekinthetünk: Észak-Írország kérdése egy lehetséges pártatlan politikai döntőbírósági döntés fényében. A kötet további különböző, 1936 és 1978 között keletkezett, vegyes tárgyú írásokat is tartalmaz. Végül Jegyzetek cím alatt Bibó életrajzi adatait és munkáinak jegyzékét közli.

Bibó István: Különbség. Budapest, 1990

Ez a könyv nem a mi kiadványunk, de mert szorosan összefügg Bibó Összegyűjtött munkáinak a Szabadegyetem által Nyugat-Európában megjelentetett négy kötetével, bemutatása helyénvaló lehet. A magyarországi olvasóközönség Bibó István munkái iránti szomját fokozta, hogy 1984-ben lezárult a négykötetes Összegyűjtött munkák kiadása. Magyarországon e mű nem volt kapható, terjesztése a pártállamban tilos volt, sőt, ha a határon egy beutazónál találtak Bibó-kötetet, azt elkobozták. De a nyugati kiadásnak hamar híre ment, és számos külföldre látogató magyarnak sikerült Bibó kötetet beszereznie, hazavinnie. Ezek kézről-kézre jártak az érdeklődő értelmiségi körökben. Ilyen körülmények között a „puha diktatúra” hatóságai sem vehették semmibe a széles körökben megnyilvánuló érdeklődést Bibó munkái iránt. Tudósok és más jeles személyiségek fellépésének eredményeként 1986-ban megjelentettek Bibó munkáiból a Magvető Könyvkiadónál három kötetet Válogatott tanulmányok címen. Ezekből azonban kimaradt számos „kényesnek” ítélt írás, így maradtak ki mindazok, amelyek a társadalmi reformok kérdéseire, a nemzetközi államközösség bénultságára és természetesen az 1956-os forradalomra vonatkoznak. Ezt a hiányt – a Szabadegyetem jóváhagyásával – pótolta az Albert Tibor gondozásában Budapesten megjelent, négyszázötven oldalas (!) Különbség című kötet. Ez a könyv már a rendszerváltás előtt útjára indult: Albert Tibor előszava a kötetben már 1989. augusztus 18-án kelt. A sürgős hiánypótlás Bibó István életművének jelentőségét tanúsítja.

Cs. Szabó László: Hűlő árnyékban. 1982

Cs. Szabó László munkájáról nehéz röviden írni, mert a szerző ezt a művét utolsó hosszabb írásának szánta. Ebben a művében összegződik hatalmas tudása a maga egyetemességével és roppant sokoldalúságával. Mert „Csé” (ahogyan barátai nevezték) kiváló irodalomtörténész, kultúrtörténész, de a gazdaságtörténelem tanára is volt, úgyhogy századában hazájára törő minden baj, kudarc és kísértés ellenére, mindig tudta, merre kell lépnie. Írásaiban kvalitásai együtt vannak jelen és együtt érvényesülnek. A műnek mintegy a felét teszi ki a címadó (Hűlő árnyékban) önéletrajzírás, ebben lépten-nyomon egymás mellett vagy egymásba fonódva vonulnak életútjának tényei, valamint az ahhoz tartozó, vagy akár attól független események. Néhány „monológgal” kezd, azután a szerző párbeszédei, interjúi következnek. A Város a század elején az egyetlen írás, amely az önéletrajzot megelőzi, s ez Cs. Szabó kedves, hőn szeretett szülővárosáról, Kolozsvárról szól. Szülei válása után édesanyjával 1918-ban költözik Budapestre. A tősgyökeres kálvinista a református gimnáziumba jár, majd a Közgazdasági Egyetem diplomáciai karán gazdaságtörténetből doktorál. Németország, Olaszország az első külföldi útjai, 1925-ben teszi első hosszabb utazását, Párizsba. Megjelennek első írásai, és a kötet lapjain is feltűnnek íróbarátai, köztük Kuncz Aladár és sokan mások. A világválság idején álláskeresés, illetve ideiglenes munkahelyek következnek. 1935-ben Kozma Miklós megbízza a Rádió Irodalmi osztályának vezetésével, Németh László helyébe. Itt a mű a világesemények felé fordul, következnek a rádiós Cs. Szabó útjai az egymás után felszabaduló országrészekbe, ahol az örömre később szomorúság vet árnyékot. Házasságkötése és 1936-ban a Baumgarten-díj elnyerése alig kap teret, de annál szívesebben beszél a Rádiónál megismert szerzőkről és írásairól. A németek 1944. március 19-i bevonulása napján azonnali hatállyal felmond a Rádiónál, és Bajor Gizi balatonföldvári villájában bujkál. Ekkor ismeri meg jobban Illyés Gyulát, akivel barátságot köt. A két megszállás közötti száműzetési hónapok során ismeri meg jobban későbbi élettársát, majd a szovjet ostromot már ismét Budapesten, a Széna tér közelében vészeli át. Az új éra kezdetén nem fogadja el volt rádiós állását, viszont egy új, művelődéstörténeti tanszéket kap a Képzőművészeti Főiskolán. Az elbeszélés itt 1948 végére ugrik, amikor Cs. Szabó kutatásra kapott, Olaszországra érvényes útlevelével megérkezése után rögtön lemond magyar állásáról és disszidál. 1950-ig Rómában, majd Firenzében tengődik, nyomorog. Ekkor az Angol Rádió meghívására Londonba kerül, ahol 1951-ben a BBC magyar osztályán kap állást, ahol nyugdíjazásáig marad. A mindig borúlátásra hajló Csé életében ezután élettársa elhunytán kívül nincsenek sorsszerű események, az önéletírás szinte kizárólag a világ- és a magyar irodalommal, jeles élő és elhunyt képviselőivel, művészetekkel, és nem utolsó sorban az emberiség balgaságával foglalkozik. A kötet második feléből különösen ajánljuk a következő írásokat, mert a Csét kérdező személy a tárgyat különösen érdekessé teszi. A Rádiózás urambátyám mozgásterében Cs. Szabó 1934 és 1944 közötti rádiós osztályvezetői működéséről vall 1976-ban, Londonban. Magyar író Angliában: hogyan látja Csé saját életútját Siklós István költő barátjával, a Békés Gellérttel folytatott 1978-as beszélgetésben. Kint és bent: Csé beszámol a nyugati magyar ökumenikus találkozókról, valamint Illyés Gyula közbenjárásával megvalósult első magyarországi hazalátogatásáról.
A kötetet Cs. Szabó László munkásságát áttekintő mutató zárja.

Ordass Lajos: Válogatott írások. 1982

Ordass Lajos a Magyarországi Evangélikus Egyház püspöke volt, akit 1948-ban ún. valuta-bűncselekmények miatt a munkásbíróság két évi fegyházra és öt évi hivatalvesztésre ítélt. Minden józan megfigyelő előtt nyilvánvaló volt, hogy a koncepciós per a népéért és egyházáért bátran kiálló egyházvezető tisztéből való eltávolítását szolgálta. Bár 1956 októberében – a forradalom előszelének hatásaként – a Legfelsőbb Bíróság megsemmisítette az ítéletet és Ordasst rehabilitálta, elítélésének következményeit élete végéig megszenvedte.
A vasfüggöny évtizedeiben kialakult körülmények különösen megnehezítették Ordass Lajos életét, egyházában való szolgálatát. De a fáradságos kutatómunka nyomán nagy számú kallódó írás került elő, és ezekből egy további, kétkötetes munkát publikálhatott a Szabadegyetem. A Válogatott írások első része már tárgyával jelzi, hogy Ordass mennyire a „nagyvilágban” is élt. Íme a példák: a finn háború, Norvégia helyzete, a felvidéki magyarok kitelepítése, a magyarországi németek sorsa, a hadifogságból szabadultak és az áttelepítettek megsegítése. A második rész címe Beszédek. Vezérgondolata: mi a kereszténység, mit jelent napjainkban, különösen a világégés időszakában. E kötet végén egy sűrített életrajzot olvashatunk. Az 1901-ben Torzsán (ma Savino Selo), Újvidék mellett született Ordass evangélikus teológiai tanulmányait részben külföldön végezte, majd 1924-ben lett lelkész Sopronban. Több helyen is szolgált, legtovább Cegléden, ahol lelkészegyesületi elnök és az egyházi folyóirat belső munkatársa is volt. Számos esetben volt külföldi kiküldetésen, egyházát nemzetközi konferenciákon képviselte. Erre rendkívüli nyelvtudása (hét nyelvet beszélt) is predesztinálta.
1925-ben beterjesztett névmagyarosítási kérelmét elutasították, de ő Magyarország német megszállása napján, 1944. március 19-én, önhatalmúlag magyarosította nevét Wolfról Ordassra. 1945-ben nagy többséggel választották meg Budapesten a Bányai Egyházkerület püspökévé. Az egyházakat gúzsba kötő népi demokratikus rendszer fokozatos bevezetésének és az egyházi iskolák államosításának rendületlenül ellenszegült. Egyik külföldi útja után tartóztatták le, és koholt vádak alapján ítélték el 1948-ban. Két évet ült Vácott és Szegeden. Az egyházi bíróság is megfosztotta hivatalaitól. 1956 októberében történt reha bilitálása és a pártállamot kiszolgáló Dezséry László lemondása után Ordass újra gyakorolhatta püspöki tisztét. 1957-ben ő vezette a hattagú magyar küldöttséget az Evangélikus Világtanács ülésszakára, ahol alelnökké választották. A továbbiakban számos nemzetközi kitüntetést is kapott. Ennek ellenére, mivel nem volt hajlandó behódolni a kommunista államhatalomnak, 1958 júniusában ismét eltávolították püpökelnöki tisztéből. Ezután nyugdíjasként, elszigetelten élt Budapesten 1978-ban bekövetkezett elhunytáig.

Ordass Lajos: Önéletrajzi írások. I. 1985; II. (folytatás). 1987

Itt a roppant terjedelem tette szükségessé, hogy az Ordass püspökre vonatkozó és a kutatás során előkerült anyagot két kötetben publikálja a Szabadegyetem megbízásából a fáradhatatlanul kutató, szerkesztő, válogató és sajtó alá rendező Szépfalusi István evangélikus lelkész. Az összesen – a két kötet folyamatos lapszámozásával – 1040 oldalon Ordass püspök igen termékeny tollából és másokéból származó írásfajták sokaságát találjuk: igehirdetési szövegek, jegyzőkönyvek, naplók, periratok, feljegyzések, újságcikkek, tanulmányok, köztük fényképek.
Az I. kötet Ordass Lajos életútját követi négy, mintegy százoldalas részben. Közös alcímük: Nagy idők kis tükre. Az első rész a szülőföldtől Ceglédig kíséri, a második püspökségével és a külfölddel foglalkozik, a harmadik a harc jegyében íródott: bíróság, börtön, félreállítás, és a negyedikben az ítéletek összeomlanak. Ezt követi még szerkesztői utószó, tárgymutatók.
A II. kötet hatalmas anyaga nincsen kronológiai vagy más szempontból rendezve. Vegyes jellegű, mástól származó írások is találhatók benne. Mindez nem csorbítja sem az anyag érdekfeszítő, néhol megrázó jellegét, sem az áldozatos munkát végző szerkesztő érdemeit Ordass Lajos életének részletes és hű ábrázolása tekintetében.

Nyugati magyar széppróza antológiája. 1982/1983

A Szabadegyetem első, költői antológiája után megjelent a tervezett második, a széppróza antológia. Ezt a kötetet a San Juan de Puerto Ricoban élő Ferdinandy György író válogatta és szerkesztette. Ferdinandy az előszóban megcáfolja azt a hiedelmet, miszerint „poétanemzet” vagyunk. Egy nyugati magyar költői antológiába mintegy ötven szerző között kell válogatni, a Szabadegyetem költői antológiájában harminchárom szerző szerepel. Ezzel szemben egy prózai antológiánál százon felüli a felvételre esélyesek köre. A költői antológiában szereplő harminchárom szerzővel szemben Ferdinandy válogatásában ugyan „csak” huszonhat szerző szerepel, de a kötet több elbeszélést és novellát tartalmaz. Nem szerepelnek a válogatásban tanulmányok, szociográfiai írások, dokumentumok és esszék, mert ezek még további kötetek tárgyát képezik. E műfaji megszorítást fájlalni lehet, mert emiatt maradt ki számos jeles író, köztük Szabó Zoltán írása is. Más okokból mellőzött Ferdinandy olyan neves írókat, akik elsősorban más nyelven publikálnak és csak részben írnak magyarul, mint például Mikes György és Koestler Artúr. Veszteségnek számít az is, hogy Márai Sándor nem vállalta az antológiában való szereplést. Napjainkban akadálytalanul olvashatjuk Márai bármely írását, akkoriban azonban jó lett volna a szavát bárholis a világon hallani, olvasni. Az írások igen színvonalasak, színesek, sokoldalú tartalommal dicsérik a szerkesztő válogatását. Egyetlen elbeszélés kiemelése vagy ismertetése nem volna helyénvaló. Válogasson az olvasó!
Mi legfeljebb azokra hívhatjuk fel a figyelmet, akik a Szabadegyetem könyvsorozatában más köteteinknél is kiemelkedőek: Cs. Szabó László, Domahidy Miklós, András Sándor, Czigány Lóránt és Sárközi Mátyás. A kötetben szereplők legtöbbje Nyugat-Európában él, de Észak-Amerika, Dél-Amerika és Ausztrália is új otthont adott íróink egyikének, másikának. Az írások témaköre annyiból meglepő, hogy nem az óhaza, hanem a Nyugat a táptalaj, az író belülről szemléli új hazáját. Sorrendben a második téma az idegenség, ezt követik az általános emberi témák. Csak a negyedik helyen áll az óhaza. A kötetet záró Életrajzi és könyvészeti jegyzetek érdekes és értékes adatokat szolgáltatnak a szerzőkről. A legkülönbözőbb életutakról, írói pályafutásról és alkotásokról olvashatunk. Feltűnik az életkorok struktúrája: bár a születési éveknek nagy a szórása, de az íróknak közel fele 1935 körül született, azaz mintegy húsz éves volt a forradalom idején. Vajon van-e összefüggés az ifjúkorban megélt világégés és a gyökeres témaváltás között?

Szabó Zoltán: Ősök és társak. 1984

Az 1949-ben Londonba emigrált kiváló író, szociográfus, esszéista Szabó Zoltánnak ez az első önálló tanulmánykötete a Szabadegyetem kiadásában. Kapcsolatunk azonban jóval korábbi, szellemi iránymutatásával már segítette a Szabadegyetem megalakulását, majd tanácsaival és hosszú bevezető tanulmánnyal járult hozzá Bibó-sorozatunkhoz. Az Ősök és társak Szabó Zoltánnak első, de személyes részvételét tekintve, sajnos, egyúttal utolsó könyve nálunk, mert e kötet után több más, jelentős művét a Szabadegyetem már csak a szerző elhunyta után publikálhatta. Az Ősök és társakban közölt utolsó tanulmányokat Szabó Zoltán még levonat formájában ellenőrizte, a kötet megjelenését azonban már nem érhette meg. Erről bevezetőjében a válogatásban közreműködő és a szöveget gondozó Czigány Lóránt tudósít.
A kötetben közölt írások negyven évet ölelnek fel, az első, Zrínyi Miklósról szóló tanulmány kelte 1939, a szerző angliai megérkezésére visszatekintő bevezetés pedig 1979-ben íródott. E két időpont között írta meg Szabó Zoltán esszéit az általa kiválasztott személyiségekről. Egyrészt „ősökről”: Zrínyiről, Rákócziról, Kölcseyről, Eötvös Józsefről és Teleki Lászlóról. Másrészt „társakról”: előbb Babitsról, Kosztolányiról, Márairól és Szekfű Gyuláról – ezek a tanulmányok még Magyarországon jelentek meg –; majd az Angliában keletkezett írások szereplői: Sárköziék, Veres Péter, Németh László, Illyés Gyula, Bibó István és Tamási Áron. Szabó mindegyik írását bámulatra méltó kvalitás jellemzi, legyen az lélekábrázolás, éles megfigyelőkészség, bölcs mondanivaló és veretes stílus. Az emigrációval kettétört életút ellenére nincsen „felezővonal” a munkák között. Szabó Zoltán nemcsak írói tudásával, tudományos habitusával és humánumával maradt önmagával azonos, hanem új, nyugati létét egységbe tudta olvasztani a hazai társakkal, azoknak régi, majd új gondjaival. A kötet harmadik részében már a Nyugaton élő Szabó Zoltán ír, de az otthoni személyiségeket, illetve tárgyakat változatlanul olyan kiválóan bemutatva, mintha „odahaza” volna. Ezek az írások így túllépnek az időhatárokon, a későbbi Szabó Zoltánnak a „felezővonal” előttivel való azonosságát igazolják.

Hamvas Béla: Az öt géniusz. 1985

Hamvas Béla 1897-ben Eperjesen született. Később Pozsonyon át Pestre megy, bejárja előbb a nagy, majd a kicsi országot, harcol mindkét szerencsétlen világháborúban. Kolozsvárról házasodik, átéli a sötétség éveit a kis országban, ahol a 60-as években Tiszapalkonyán raktáros. 1968-ban hal meg, igen terjedelmes és jelentős életművet hagyva hátra: bölcseleti műveket, regényeket, esszéket, tanulmányokat, melyek javarésze kiadatlan maradt. Életkörülményein kívül legalább két nyomós ok akadályozta azt, hogy szakértők egy szűk körén túl, a nyilvánosság is megismerje. Az egyik ok az volt, hogy Hamvas erkölcsi és politikai alapállása gyökeresen ellentmondott mindkét egymást követő totális rezsimnek. A másik ok pedig, mely az előbbinek a fundamentuma volt, bölcseleti rendszerének mélyen spirituális jellege, szemben a kor túlzó racionalizmusával és materializmusával. Hamvas egyik legalapvetőbb gondolata ez volt: a világ mély válságban van, mert elvesztette a kezdetek idejében jellemző univerzális egységét. A válságból a hagyomány mutat kiutat, melyet szent könyvek tanítanak, és amely a világ egyetemességéhez visszavezethet. Ilyen hagyomány a kereszténység a maga eredeti evangéliumi alakjában.
Hamvast és az Öt Géniuszt három tanulmány vezeti be. E művet azért választotta kiadói programjába a Szabadegyetem, mert Hamvasnak ez az egyetlen olyan bölcseleti rendszerén alapuló munkája, melynek a magyarság a központi tárgya. Az emberiség ősegységének megbomlása régiók és népek keletkezéséhez vezetett, és ezek mindegyikének van géniusza, szellemiségének mintegy archetipikus vezetője. Míg egy népnek általában csak egy géniusza, nekünk magyaroknak öt van, mert a mi régiónk sajátos volta abból áll, hogy itt öt géniusz találkozik. Ez Hamvas szerint különleges előnyöket, de terhet is jelent egyben. Részletesen leírja az öt géniusz jellemző tulajdonságait, hatóterületüket sajátkezű ábrával vázolja fel. A Délnyugat Dunántúl délnyugati sarkában fekszik, a Nyugat Pozsony és Szentgotthárd környéke, az Észak a Kárpátok déli lejtőjéig terjed, onnan kezdve van Dél, míg Szatmártól Keletre terül el Erdély. A szerző mindegyiket történelmi, szociográfiai és lélektani adatokkal jellemzi, gazdag tudományos és személyes, helyszíni tapasztalatára támaszkodva. Az időnként a régiók között mozgó Hamvas nemzetével szemben általában kritikus, de jóindulatú. Érződik, hogy munkáját nehéz időkben írta. Határozott ellensége a néhány évszázad óta dúló nacionalizmusnak, az emberiség egyik egységbontójának. Javasolt ellenszere a szellemi ihletésű felemelkedés az egység felé. De az emberiség szakadtsága nem csak a géniuszok sokféleségében nyilvánul meg, azaz nem csak regionális, hanem függőleges is. Ezért a munka vége felé a kasztrendszerről ír, és itt is a – szellemi és erkölcsi értelemben vett – felemelkedés szükségességét hangsúlyozza.
A kötetet a Száz könyv zárja. E személyes válogatásával Hamvas célja, hogy kultúránk egyetemességének tanúi a közelünkben legyenek. A Rigvedától kezdve a Tibeti Misztériumokon keresztül a néger meséken, a Zoháron, a Kalevalán és Szapphón, Euripidészen és Szent Ágostonon át a modern irodalom számos kiválóságáig vezet az út. Hamvas a száz szerző mindegyikének a nevéhez ajánlásként tömör kommentárt fűz. E száz között ugyan nincsen magyar, de hiszen az olvasó ismeri már Hamvas mélységes magyar kötődését, aki itt a világirodalomhoz, az egész emberiség kultúrájához vezet, mondhatjuk, mintegy segítségünkként, a hagyomány, az emberiség egysége felé vezető úton.

Domahidy Miklós: Az osztrák vádlott. 1985

A cím a regény főszereplőjére, Pöltenberg Ernő (1813–1849) honvéd tábornokra utal. Pöltenberg osztrák volt, egyike a tizenhárom aradi vértanúnak, akik között több nem magyar nemzetiségű is volt. Domahidy hősét, akinek hivatalos neve Ernest Pölt Ritter von Pöltenberg, végig osztráknak tekinti. Rendkívül elgondolkoztató, egyben izgalmas regényt olvasunk, amely szerint nem helytálló az a sokunkban élő meggyőződés, hogy Pöltenberg németajkú létére – miként oly sok tiszt- és mártírtársa – lelkesen állt a magyar ügy mellé, tudatosan harcolt, és amikor kellett, tudatosan áldozta vérét a magyar szabadságharcért. Bár a szerző nem történelmet, hanem regényt ír, ez számos adat felhasználásával, háttéranyag tanulmányozásán alapul. Pöltenberg identitása, cselekvésének a szabadságharc zászlója alá szólító végső motívumai Domahidy Miklósnál nem azonosak a történelemkönyvekből ismertekkel. De itt nem ez a fontos, hanem az, hogy az olvasó egy kiváló regényt kap kézhez, és ebben egy roppant rokonszenves hős életének utolsó hónapjait követi. A regényben a szabadságharcot nem dicsőséges ütközeteiben, hanem már a vereségek felé vezető úton éljük meg. Helyszíne már a visszavonulást sejteti. Júliusban vagyunk. Kimerült katonák, sebesültek tömkelege, akik szállítására nem futja. Pöltenberg tábornok is visszavonulóban van. Beszállásolja magát egy udvarházba, amelynek magyar úrnője, Emma, osztrák szolgálatban álló, magyar tiszt férjét várja haza. Másnapi távozásáig a magyarul csak néhány szót tudó Pöltenberg és a németül beszélni nem hajlandó asszony között ki nem mondott gyengéd kapcsolat szövődik. Ezután már az aradi hadbíróságon vagyunk, ahol a vádlott minden erejével igyekszik az uralkodóház iránti hűségét igazolni, míg a vád ügyésze következetesen bizonyítja hűtlenségét. De a regény fonala itt is félbeszakad. Mert nem tudni, hol is vagyunk: talán csak Pöltenberg képzelete visz Aradról vissza. Mert váltakozva vagy Emmánál, vagy a harctéren, bajtársainál, vagy fegyverszünet kérésével Rüdiger orosz tábornoknál vagyunk. A regény zárójelenete visszavisz az utolsó nap valóságába: a vesztőhelyre induló Pöltenberg levélben búcsúzik feleségétől.
Domahidy Miklós írásai öt idegen nyelven jelentek meg, pedig ő mindig csak magyarul írt. Ez az első, az olvasóhoz magyar nyelven kerülő könyve. A kötet függeléke: egyrészt ábrák (Pöltenberg arcképe és feleségéhez intézett utolsó, francia nyelvű levele, térképek), másrészt az író vallomása a valósághoz való viszonyáról.

Borbándi Gyula: A magyar emigráció életrajza 1943–1985. l985

Ez a több mint félezer oldalt kitevő mű minden bizonnyal a legalaposabb munka, ami a magyar emigrációról egyetlen szerző tollából eddig megjelent. Rendkívül részletes, egyúttal megbízható és hiteles mű, mert bár szerzője nem szaktörténész, de a könyvben leírt negyven esztendőt 1949-től kezdve az emigrációban élte át, annak egyik fontos, központi őrhelyén. Az impozáns opus öt fejezetre tagolódik: 1945, 1947, 1956, 1963 és 1975. Ezek az évszámok különösen azok számára strukturálják jól a vaskos kötetet, akik gyorsan meg akarnak találni valamely személyt vagy eseményt. De a gondos, kellemes stílusú munka folyamatosan is olvasható, pontosan követi az eseményeket. Javára szolgál a kötet rendszere, az, hogy minden fejezetet jegyzetek követnek, a mű végén pedig átfogó személy- és tárgymutató található.
Az első periódus 1945-tel kezdődik, amikor Magyarország német megszállása és a nyilas hullám nyomában megindult a menekülés Nyugat- Európába. 1947: ez a hazai demokratikus kísérletek összeomlása, a demokratikus politikusok menekülése, a menekülők második hullámának elindulása és az emigrációs intézményrendszer kiépülése. Az emigráció mintegy szerencsés helyzetben volt azáltal, hogy két, közjogi szempontból is legális rangú, demokratikus múltú személyisége is Nyugatra került, és élére állhatott egy emigrációs magyar társadalom szervezésének és szolgálatának. Varga Béla, az 1945–47-es nemzetgyűlés elnöke lett a Magyar Nemzeti Bizottmány (idővel változott a név, a tagság és a politika) elnöke, és Kéthly Anna, aki az 1956-os Nagy Imre-kormány államminisztere volt, nem csak a magyar ügy nemzetközi élharcosa, hanem az emigráns magyar szociáldemokrácia vezetője is. Fáradhatatlan szervezőmunkájukra tekintettel több más, kiváló emigránst is meg kell említenünk, a korán visszavonultakról nem is szólva. A közös ügynek szentelte életét, munkáját például Auer Pál, Barankovics István, Eckhardt Tibor, Nagy Ferenc, Kovács Imre és számos jeles, Nyugatra menekült magyar politikus. Hazai alapokon újjászerveződött több demokratikus párt, így a Kisgazdapárt, a Kereszténydemokrata Néppárt, a Parasztpárt, a szociáldemokraták és polgári demokrata liberális csoportok. Sajnos, mind a pártokban, mind híveik körében gyakoriak voltak a viszályok és a változások. Ellentétes felfogások, rivalizálások, stratégiai konfliktusok okozták az egységre való képtelenséget. Mindez hozzátartozott az emigrációhoz, és Borbándi bőven hoz rá példákat.
A következőkben Borbándi munkájából a menekültáradatnak az emigrációt alakító hatásait emeljük ki. E hatások némelyike döntő volt. Többszázezer ember (gyakran hosszabb várakozás vagy vándorlás után) telepedett le Nyugat-Európa valamelyik országában, Észak-Amerikában, Dél-Amerika egyes országaiban, Ausztráliában, Új-Zélandon. Ez a legtöbb helyen – átmeneti bizonytalanságok, esetleg nélkülözés árán – a megélhetés biztosítását, az integráció és a honosítás lehetőségét, a demokratikus szabadságjogokat, emellett a magyar kultúra (sajtó, művelődés, iskola) ápolásának lehetőségét is magába foglalta. Főként a második emigrációs hullám teremtette meg azokat a személyi és tárgyi kereteket, amelyek alkalmasnak bizonyultak az ’56-os menekültek tömegének befogadására. E harmadik menekülthullám útjainak ábrázolása és elemzése teszi ki a Borbándi-mű túlnyomó részét.
Az emigránsoknak a magyarságban való megmaradása nagy mértékben függött a pártok, pártszerű csoportosulások, politikai klubok, egyesületek, egyetemi csoportok működésétől (pl. Nyugat-Európában és Észak-Amerikában: amerikai egyetemek magyar tagozattal, a Magyar Baráti Közösség nagy létszámú „Itt-Ott” találkozói, a híres torontói Magyar Ház). Fontos szerepet játszottak az egyházak magyar gyülekezetei és kiemelkedő személyiséggel rendelkező lelkészeik. A magyar katolicizmus Mindszenty tekintélyére és hierarchikus elveire támaszkodva, szinte mindenütt jelen volt. A protestáns gyülekezetek működése jelentőségteljes volt több régióban, így Németországban, Hollandiában, Skandináviában, Svájcban, Angliában, de az USA-ban is. Sok helyen eredményes együttműködés alakult ki az egyházi és a világi szervezetek között. Erősen hatott az emigráció egységére az ökumenikus mozgalom keretében végzett közös világi és hitéleti munka. Ez évtizedeken keresztül hatékony együttműködésbe vonta a magyar „Pax Romana” – Katolikus Egyetemi/Értelmiségi Mozgalmat az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetemmel (mely a rendszerváltás után Magyarországon megrendezett ökumenikus találkozók és vitafórumok formájában ma is folytatódik). Külön ki kell emelni a cserkészetet, melynek – katolikus, illetve protestáns vezetéssel – igen széles és hatékony hálózata épült ki, és eredményes munkát végzett és végez a magyar nyelv tanítása, a magyar szellemiség ápolása és a történelem oktatása terén. Virágzott az iskolai és iskolán kívüli magyar nyelvű oktatás, mely szintén egyházi és világi tevékenység is volt. Ezeknek eltérő formáit a helybeli magyar oktatáspolitika és a befogadó ország hozzáállása határozta meg. Svédországban kiemelkedően példás a hozzáállás, ahol a hatóságok nemcsak magyar egyesületek, klubok, folyóiratok működését engedélyezik, sőt pártolják, hanem lehetővé teszik a magyar nyelvoktatást egyes svéd nyelvű iskolákban is. A legkedvezőbb helyzet a bajorországi Burg Kastl magyar gimnáziumában volt (azóta sajnos megszűnt), ahol az érettségiig magyar nyelven lehetett tanulni, és ahová minden égtáj felől jöttek – nemcsak magyar – tanulók.
Jól működtek az emigránsok tájékoztatását és nyilvános kapcsolatait szolgáló intézmények is, nevezetesen a magyar nyelvű sajtó, főleg a folyóiratés a hírlap- (kevésbé a könyv-) kiadás, valamint a rádióadások. A magyar sajtóorgánumok számát és megjelenési helyüket nem tudjuk felsorolni, mert ahol magyarok laknak, szinte minden országban jelen vannak. Meg kell azonban említenünk a három legrangosabb európai magyar sajtóterméket (Amerikában több ilyen is volt), ezek: a párizsi Irodalmi Újság, a müncheni Látóhatár (1958-as átstrukturálása után, mint Új Látóhatár) és a római Katolikus Szemle. A könyvkiadás (már csak anyagi okok miatt is) nem volt az emigráció erős oldala. Csak a legkiválóbb szerzők – mint Cs. Szabó László, Márai Sándor és Szabó Zoltán – tudtak nagy hatósugarú, rangos kiadóknál, viszonylag nagy példányszámban publikálni.
A kis, helyi jellegű rádióadók jelentősége eltörpül az amerikaiak által finanszírozott Szabad Európa Rádió (SZER) mellett. Ennek célja a vasfüggöny mögötti valamennyi ország lakosságának akusztikai úton való tájékoztatása és ellenállásra buzdítása volt. A londoni BBC idegen nyelvű adásai mellett a SZER egyike volt a szovjet csatlósországokban legszívesebben, legsűrűbben hallgatott adóállomásoknak. A különböző nyelvek szerinti osztályokban a publicistáknak igen nagy létszámú kompetens, állandó, vagy időszaki munkatársa dolgozott és kapott ezzel egzisztenciát, illetve alkalmanként lehetőséget előadások tartására a SZER hullámain keresztül. Ez a szakszerűség jellemezte a magyar osztályt, ahol például Márai Sándor neve fémjelezte az alkalmi munkatársak színvonalát. Nos, éppen 1956 hozott egy nemzetközi viszonylatban is jelentős viszályt és konfliktust a SZER-nél. A forradalmat megelőzően a rádióadó – többek között amerikai megbízóinak nyomására – hangosan és erőteljesen biztatott a politikai lázadásra, majd a magyarországi szovjet agresszióval szembeni katonai ellenállásra is. Mivel november 4. után a SZER-nek a szovjet elnyomás elleni agresszív műsorpolitikája egy ideig még érvényben maradt, ezért a hazai és nyugati hallgatók körében is megütközést, kiábrándulást keltett. Azután, hogy a SZER washingtoni gazdái óvatosabb magyarországi külpolitikát vezettek be, a rádió átszervezéssel változtatott műsorpolitikát.
Borbándi művének az emigrációs hullámokat tárgyaló első három fejezete után az 1963 és l975 című fejezetek nem szólnak újabb emigrációról, hiszen ilyen 1956 után már alig volt. Ezen évszámok jelentősége Borbándi számára másban rejlik. 1963-at az amnesztiák évének nevezhetnénk az ENSZ, majd Kádár országlása szintjén; 1975-öt pedig a híres Helsinki nemzetközi egyezmény fogalmával jelölhetnénk: Status quo contra emberi jogok. Mindkét időszakra jellemző, hogy mind az emigrációs és a hazai magyar politikát (illetve magatartást), mind a nagyhatalmak egymáshoz való viszonyát óvatos közeledés és enyhülés jellemzi. Jórészt ezekkel az eseményekkel, s csak másodsorban foglalkozik az ebben az atmoszférában zajló belső emigrációs történésekkel a mű két utolsó fejezete. Az enyhülés légkörében az olvasó számára csak az emigrációs viták bővülése jelent „új” eseményeket. A hivatalos Magyarországon ezután kevésbé támadják az emigrációt – legalábbis annak egy része már nem számít okvetlenül „disszidens” ellenségnek. Közös kapocsként fedezik fel a nyelvet és kultúrát, az ún. Magyarok Világszövetsége és az Anyanyelvi Konferencia egynémely nyugati magyarokat is bevonó tevékenysége érdekében. Persze, mindez nem általános, mert Kádárék részéről a kapcsolatok az emigránsok „jó viseletét” feltételezik. Hasonló igyekezet az emigráción belül is tapasztalható. Az óhaza irányába való közeledésnek is vannak tevőleges hívei, de mások továbbra is kerülik a hazai vezetéssel való bármilyen együttműködést, tartanak a turpisságtól, meg a „semmit mindenért” gyakorlatától. Ebbe a „belviszálykodásba” ki-ki igyekszik az amerikaiakat is bevonni. Példa erre a Szent Korona hazavitele körül kirobbant heves vita. Ez jellemzi az emigráció belső életének eseményeit is. Itt a helyenkénti kiöregedést és kihalást lehetne még megemlíteni. És van még egy igen nagy gond, amelyről a legutolsó évek kivételével, nem esik szó Borbándi könyvében, nyilván, mert saját létének biztosítása miatt az emigráció kezdetben alig foglalkozik a Kárpát-medence elszakított magyarságának küzdelmes sorsával. Ez csak a kötet vége felé, a nyolcvanas évek tárgyalásánál lesz téma az emigráció számára, amikor már nemzetközi méreteket ölt a felvidéki, és kivált az erdélyi magyarok szégyenletes helyzete elleni tiltakozás.
Borbándi Gyula erről is híven tudósít, mint ahogy munkájában végig részletesen és objektíven ír az emigrációt érintő minden lényeges fejleményről és eseményről. Borbándi sorsa úgy alakult, hogy igen fontos helyeken és intézményekben volt jelen, ahol sok mindent megtudott a környező világról, anélkül, hogy bármilyen irányban elfogulttá vált volna. Aki nem tudja, a könyvben aligha veszi észre, hogy Borbándi Gyula, aki vezető parasztfunkcionáriusként menekült, kint is megtartotta parasztszövetségi kötődését, valamint vezető szerepét az Új Látóhatár szerkesztésében és a Szabad Európa Rádió magyar osztályán, és mindvégig igyekezett tárgyilagosságát megőrizni az emigrációval kapcsolatos minden témát illetően.